Egy számunkra kevésbé ismert világot tár elénk az író: az 1930-as évek Oroszországát, a kulákok kitelepítését egy fiatalasszony, a tatár Zulejka sorsán keresztül. Zulejka Julbasban él jóval idősebb nagygazda férjével és gyűlölködő anyósával, rengeteget dolgozva és mindenben alávetve magát. Négy kislányt eltemetett, s babonásan hisz a helyek szellemében és a hagyományokban, szokásokban. Innen ragadják el a vörös katonák a férjét megölve, az anyósát hátrahagyva, hogy egy megterhelő, börtönben, vagonban és hajón töltött hosszú időszak után a szibériai tajgán találja magát. 29-en élték túl a hosszú utat, sokszor a szerencsének köszönhetően, hogy megpróbáljanak a semmiből falut és közösséget teremteni. A parancsnokuk, Ignatov keményen hajtja őket, fát termelnek ki, s a normát hozni kell. Zulejka terhesen vészelte át az éhezéssel teli utat, s egy kisfiúnak ad életet új lakóhelyükön. Szerencséje, hogy a kitelepítettek között számos leningrádi értelmiségi is van, köztük egy híres orvos, aki megmenti a gyermek és Zulejka életét. Juszuf Zulejka szeme fénye, ő érte él. Az első telet épphogy túléli a kis csapat, utána azonban a rendszeres utánpótlásnak köszönhetően gyarapodnak.
Rettenetes dolgokat olvasunk a regényben a korábbi éhínségekről, az emberek hatalom általi kifosztásáról, a vörös uralom és politika szörnyűségeiről, az emberi aljasságról, de az összetartásról, szerelemről is.
