Rettentően szomorú, de szép történet. Nem gyerekeknek való, vagy csak olyan gyerekeknek, akik kénytelenek átélni Conor veszteségeit. Mert Conort 6 éves korában elhagyta az édesapja, s Amerikában új családot alapított. Ott a fiának nincs helye. Mert a 13 éves Conornak végig kell élnie az édesanyja betegségét, küzdelmét a rákkal, a reménykedést, s az elkerülhetetlen véget. Mert az anyai nagyanyjával "nem éppen egymásnak valók", mégis meg kell próbálniuk majd együtt élni. Mert Conor az iskolában szinte láthatatlan lesz, mikor kiderül az anyja betegsége. Mert egyedül kell megküzdenie a félelmével (az anya elvesztése), a rémálmával (az anyja keze kicsúszik az övéből, s a szakadékba zuhan), a lelkiismeretfurdalásával (már szeretné, ha vége lenne), a bűntudatával. Ezek feldolgozásában csak az általa hívott Szörny segít, a közeli tiszafa megtestesülése, az örök Zöld Ember, aki csak élet és halál dolgában kel útra. Három történetet mesél Conornak, a negyedik történet pedig a fiúé. Conor csak úgy tud meggyógyulni, hogy hangosan kimondja, ami bántja, bevallja a titkos gondolatait, az igazat, s ha ráébred, hogy a gondolatainkért nem bűnhődhetünk, a tettek számítanak.
Az egész történetet kifejezi az utolsó két sor: "Conor egészen szorosan fogta az édesanyját. Így tudta végül elengedni."
Patrick Ness jó stílusú író (korábbi trilógiája már bizonyította). A korán meghalt Siobhan Dowd alapötletét dolgozta fel a család kérésére. Az illusztrációk (fekete, szürke) ijesztőek lehetnek a gyerekeknek, de a történet hangulatát jól visszaadják.
