Tara a legkisebb gyermekként nőtt fel egy idaho-i mormon családban, egy roncstelepen. Az apja bigott vallásos, szigorú ember volt, világvége elmélettel. A gyerekeket nem engedték iskolába járni, a gyógyítást az anyjuk oldotta meg gyógynövényekkel. A számos baleset után csoda, hogy valamennyien életben maradtak. Tara szerette a szüleit, de nyiladozott benne a tudásvágy is, így 17 éves korában (részben egyik bátyja agresszivitása elől menekülve) jelentkezett a közeli egyetemre. Teljesen tudatlanul, határtalan szorgalommal kezdte el a tanulást, hogy egyre előbbre jusson. A társai közé nehezen illeszkedett be, s nagyon sok időbe telt, mire kezdte legyőzni az otthonról hozott szokásokat, beidegződéseket. Hosszú ideig nem fogadott el segítséget (orvosit sem), s jó pár év múlva - szakítva a szüleivel s a tőlük függő testvéreivel - tudta csak felépíteni a magában bízó, erősebb személyiséget. Segítsége is akadt a tanárai között, akik támogatták a tanulását, ösztöndíjait, így tanulhatott Cambridge-ben, a Harvardon, Párizsban, s végül megszerezte a doktori címet. A hét testvér közül hárman tudtak kitörni az otthoni fojtogató légkörből.
Döbbenetes emlékirat egy furcsa család életéről, a torz szülői szeretetről, s az állami odafigyelés, számonkérés teljes hiányáról.
